Impossible mission: the Luggages - chapter Uno

Az első bejegyzésnél már tudtuk, ám kerülni akartuk a pánik hangulat kialakulását családjaink - főleg édesanyáink életéből - így elég titokban üzengettük csak meg 1-2 emberkének, hogy a csomagok elfelejtettek velünk repülni Ibizáig. A mizériánk ott indult, mikor Ferihegyen megkérdeztük a checkin-nél ücsörgő hölgyet, hogy mi a teendő a csomagokkal, ha mi Budapest-Madrid-Barcelona majd másnap Barcelona-Ibiza járatokon utazunk, akkor vajh mi a teendő a csomagokkal, fel kell őket vennünk valahol, vagy Ibizáig nem is látjuk a lehetetlen kísérlet két áldozatát burkoló enyhén túlsúlyos böröndöket….

A 737-es boinggel való első repülés élménye simán ment, Madridban maga a repülőtér akkora, mint nálunk kb Budapest óvárosi része, csak a repülőkkel a ki- és beszálláshoz kb 10-15 percet furikázott minket a turbinás óriás. Madridban aszem még egész jól mentek a dolgok. No de, közel 60 perc állt rendelkezésünkre az átszálláshoz, ám még a Terminál 1-2-öt se találtuk, mert kb mindenhol más iránynak tűnő kiírások szerepeltek. Miután átdaráltuk magunkat a reptér nagyján, végre valahára megleltük a nevezetes Air Europa standját, ahol egy nagyon kedves homár kolléga, két nagyon butatekintetű nővel az oldalán közölte, hogy five-four-five…. azaz amarra keressük a kisasszonyt, aki az email-based ticketet valódira váltja, hogy megkezdhessük az aktuális checkint.

Nos mi akármennyire kerestük a reptér következő végében az 545-ös standot, ott minden AE stand zárva volt, és nem sokkal arrébb egy kedvesnek tűnő latin hölgynél próbálkoztunk, kisebb-nagyobb sikerrel. Azóta is elég sokat hallatjuk a “545″ szlogent, mert kezdünk rájönni, hogy azok akik bizalmatlanságra intettek minket a spanyolokkal kapcsolatban, valami hasonló jelenség-sorozatra utalhattak, mert ez később a csomagok kapcsán még bőven előfordul. Mindegy, a lényeg a jegy meg van. Irány a következő repcsi.

Itt, mint kiderült, annyian vannak a fedélzeten, és oly későn vesszük át a jegyeket, hogy már nem ülhetünk egymás mellé, de ez már csak részlet kérdés. Felszállunk. A kicsivel több, mint 1 órás utat mindketten átalusszuk. Az érkezés megintcsak könnyedén, zökkenésmentesen zajlik, ám már kicsit későn, mert a reptér készül nyugóvóra térni, így szinte minden zárva, sehol emberek, sehol kaja, pia vagy akármi ami emberi fogyasztásra alkalmas lenne 2 tikkadt utazónak. Ám ennél nagyobb a gond. A reptéri szállásnak sincs túl sok nyoma, és ez alapvetően vészjóslóvá alakítja a nagy kikapcsolódás reményét. Iszonyat szenvedések, rohangászások árán mégis sikerül nagyjából egyáltalán a kijáratig elvesződnünk - és mielőtt bárki röhögne, menjen egyszer körbe azon abazinagyreptérenjóóóó???

A kijáratnál nem bírom tovább, és sok órányi lemondás után azonnal cigire gyújtok, és önelégült fejjel el is szívom. Megy a találgatás, hogy akkor most merre, hol, hogyan kéne folytatni útunkat a szállás felé. Az egyre fáradó gondolatok közt egy taxi mellett döntünk, mondván biztos valahol itt dob velünk 2 kört, aztán lehúz 10 euróra de legalább megleljük amit aznap estére kívántunk. Busz megálló mögött hosszú sorokban taxisok figyelnek, külön kis neonkabis figura irányítja az esélyegyenlőség jegyében az utasok elosztását. Persze kerít nekünk is egy kopasz, 40-es évei végén járó, ugyancsak barátságos ábrázatú taxist. Elmnondjuk hová szeretnénk menni, közben azon röhögünk Csabival, hogy jól figyeljük az útat, nehogy az épület együttes körül megfordulva tényleg palimadárrá változzunk. Közel 10 perces taxi útat követően, ahol is frankón elhagytuk a reptér A majd B terminálját is, megérkezünk a Tryp Hotel aktuális változatához és hiába mutat a pofás taxióra 7 eurót, a manus megfordul és elkezd “onefive”ozni. Egy ideig nem értjük a szitút, aztán elkezdünk neki másfél eurót leszámolni, mire felhívja a figyelmünket egy aranyosan elrejtett matricára, hogy a reptéri fuvar minimum tarifája 15 euró… bazdmeg…OK, nem gond. Perkálunk.

Menet közben Csabi értetlenül hajtogatja a szállodánk portásának telefonban elhangzó “szálle, szálle” mondatát, hogy mi a pék***zát akart vele, de most már úgyis mindegy. Nos a helyszínen derült ki hogy a hotel vendégeknek ingyen és bérmentve van Shuttle bus (szálle, mi bmeg?), ami ide-oda szállítgat, szóval ismét megröviditettük magunkat feleslegesen némi pénztől, de hát ettől lesz ez csak igazán kaland. Megjegyezném, hogy minden ilyen alkalommal a túlsúly után ketten együttesen megfizetendő 110 eurós különdíjat emlegetjük, mondván azt megspóroltuk, akkor ez már belefér.

Némi posztírás, fotózkodást követően egy kellemesen eltöltött éjszaka, kisebb minibár kifosztás után, röhögő görcsök közt álomra szenderedünk. Másnap nehézkes ébredés, Csabika betegseskedése csak később engedi meg nekünk eszmélni, hogy pár óra és dec31.-ét Ibizán folytatjuk. Immár szokásosnak mondható repülős móka után - ami egyébként a földrajzi ismereteinket kérdőjelezte meg, mert hiába a Madrid-Barcelona távolságnak, mégis a kiírt 80 perces menetidő helyett,- amit 45 alatt teljesítettük meg is érkezünk RizibiziLandre.

Képek, videók, további folytatás az első nem agyonvesztegetős helyen kerülnek netre, és visszamenőleg a cikkekbe. Adios.

Tags: , ,

One Response to “Impossible mission: the Luggages - chapter Uno”

  1. Marti Says:

    Szia Gergő!

    BUÉK!!! Hogy vagy,milyen volt a buli? Milyenek az első benyomások??
    Elkészült egy-két logóterv a kiállításra, a gmail címedre küldtem.
    Olvass és írj!
    Puszi: Márti

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.